Kecskemét külvárosi részén hajtunk át, szellősen családi házak, közelben a vízművek telepe, egy tó, a térkép szerint lassan megérkezünk, ez itt már Petőfiváros. Két gyors jobb kanyar után, egyik pillanatról a másikra egy hatalmas kapu állja utunkat. Behajtunk, és mintha egy kis varázsvárosba csöppentünk volna: kertesházak, köztük utcácskák, csinos porták és rengeteg minijátszótér – minden kert igazi gyerekparadicsom.
Varga Marika, aki a férjével jelenleg hét apróságot nevel az egyik családi házban, integet a kertkapu előtt. Mutatja, hol álljunk meg. Csepereg az eső, ő gyorsan betessékel minket, cipő maradhat, mondja Marika, de akkor a szőnyegre ne lépjünk.
Egy aranyhajú, göndör angyalka jön elénk, kissé szégyenlősen az anyja mögé bújik, és kacéran kikacsint a mama háta mögül. A nappaliban, a kanapén a kétéves Balázs szundikál, az érkezésünk előtt dőlt ki. Ösztönösen suttogóra fogom, de Marika jelzi, hogy beszélgethetünk nyugodtan, itt nincsenek csendburokban a gyerekek. Leül a kisfiú mellé, megsimogatja a hátát, közben igyekszik elrendezni a hároméves Enikőt, aki ragaszkodik a tévéhez. Pár perc alatt visszaáll a rend, amit érkezésünkkel megbolygattunk, és Marika már kezdi is a mesét.
Három év fölött alig van esély
A kis Balázs újszülöttként került hozzájuk, 9 napos volt, amikor hazavitték a kórházból. Elvileg addig marad, amíg örökbe nem adják, csak hát a kisfiú már elmúlt kettő. Ahogy cseperedik, egyre rosszabbak az örökbefogadási esélyei. Az SOS Gyermekfalvak legfrissebb kutatása szerint csak minden harmadik pár mondana igent, ezt is elméletben, 3 év feletti gyermekre.
„Balázs már rég családban lehetne – meséli Marika, aki bár láthatólag sajátjaként imádja a pici fiút, missziójának tekinti, hogy a nála nevelkedő gyerekek egész életre szóló szülőket kapjanak. – Ha fél évig nincs élő kapcsolattartás – folytatja –, akkor megindulhat az örökbeadási procedúra. Balázst már majdnem örökbe adhatóvá nyilvánították, amikor a vér szerinti apa felbukkant, és a nevére vette a gyereket. Ez megállította az örökbeadás folyamatát. Ám végül az apa mégsem vált késszé Balázs nevelésére. Ez újabb időveszteség, hiszen kezdődhet minden elölről. A kisfiú anyjának van már egy hat hónapos babája, és emellett öt hónapos várandós. Lakáshelyzete megoldatlan, egy családok átmeneti otthonában él. Nem valószínű, hogy valaha magához tudja venni a kisfiút. Az idő halad, és Balázs, ahogy eléri a három évet, már egyre kisebb eséllyel talál örökbefogadó szülőre.” Enikő más eset, vele tartják a szülei a kapcsolatot, csak hát kilátástalan helyzetben vannak: hajléktalanok mindketten. Van egy idősebb lányuk is, ő Enikő után, testvéregyesítés révén került Marikáékhoz. Középsúlyos értelmi sérült, náluk derült ki, miután bevállalták a gyereket, hogy nagyobb a baj egy egyszerű lemaradásnál. Enikő is hiperaktív, azért nem kezdte most az óvodát, mert Marika még egy évet szeretné intenzíven fejleszteni. „Az is nagyon jó az SOS Gyermekfalvakban, hogy itt vannak szakemberek, fejlesztőpedagógusok, pszichológusok, akik velünk együtt dolgoznak a gyerekek felzárkóztatásán.” Enikő és a testvére valószínűleg marad a Varga családban. „Le a kalappal a szülők előtt, kéthetente járnak kapcsolattartásra, mindig együtt, szépen, tisztán, ajándékokkal érkeznek” – mondja Marika.
Az idő a legnagyobb ellenség
A nevelőszülői ellátásnak alapesetben ideiglenesnek kellene lennie, azaz ideális körülmények között csak addig lennének nevelőszülőknél az otthontalan gyerekek, amíg vagy vissza nem tudják őket gondozni a vér szerinti családjukba, illetve, ha megszűnik a kapcsolattartás, vagy lemondanak róluk, örökbe nem adják őket.
A hivatali procedúra, ha minden sínen megy, nagyjából három hónapig tart, de ha bármi közbejön, tisztázatlan körülmények adódnak, felbukkan akár csak egyetlenegyszer is a vér szerinti szülő, 1-2-3 évig is elhúzódhat. Pedig az idő a legnagyobb ellensége az örökbefogadási esélyeknek. Először a lakóhely szerinti megyén belül keresnek a gyerekeknek családot, ha nincs rájuk érdeklődés, felkerülnek az országos listára, és ha onnan sincs jelentkező, akkor felterjeszthetik őket külföldi örökbefogadásra. Bács-Kiskun megyében például különösen rossz a származás miatti szórás – az SOS Gyermekfalvak kutatása azt is állítja, hogy roma gyereket is csupán minden harmadik pár vállalna be ma Magyarországon, de ez az arány megyénként más és más.
Ez is gyászfolyamat
A Varga család a három vér szerinti fiukon kívül 34 apróságot nevel vagy nevelt fel az elmúlt 13 évben, és az évi egy-két örökbeadásukkal jelentősen növelték a statisztikát. Az elsőt nagyon megszenvedték. Miután a harmadik vér szerinti fiuk is császármetszéssel született, Marikával közölték, hogy nem lehet több gyereke. Ő is és a férje is nehéz körülmények között nőttek fel, sok gyereket szerettek volna, akiknek olyan békés és szerető családot tudnak biztosítani, amilyen nekik sosem volt. Azon, hogy nem szülhet többet, hamar túltette magát, viszont segíteni továbbra is szeretett volna olyan gyerekeken, akiknek valamiért nem adatik meg a család élménye. Nevelőszülőnek jelentkezett férjével, Károllyal együtt – egy kislányra vágytak a három fiú mellé. A 60 órás tanfolyamon olyannyira megfeleltek, hogy rögtön két kicsi lánykát bízott rájuk a rendszer: másfél és kétévesek voltak, amikor a családjukba érkeztek.
Jankát és Líviát három évig és három hónapig nevelték – ugyan fél év után jelezniük kellett, hogy nincs a szülőkkel kapcsolattartás, de csak két és fél év után döntött úgy a gyámhivatal, hogy végre örökbe adhatóvá nyilvánítja a gyerekeket. A megyei és az országos listán, öt- és hatévesen már nem figyelt fel rájuk senki, ám miután bekerültek a külföldre örökbe adhatók csoportjába, öt nap alatt jelentkezett értük egy pár Spanyolországból. „Bár mindig tudták, hogy csak ideiglenesen vannak nálunk, öt napom volt rá, hogy felkészítsem őket az útra – meséli tovább a történetüket Marika. – Az őszinteség erkölcsi kötelességünk, nem szabad elnyomni az emlékeiket, sőt inkább életben kell tartanunk azokat. Hiába tudja egy ilyen kisgyerek, hogy nem én szültem, hogy csecsemőotthonból hoztuk el, hogy egyszer majd lesz saját családja, nem érti igazán. Az egyik kislány megkérdezte, azért adom-e örökbe, mert már nem szeretem? Ezek nagyon nehéz pillanatok. Amikor eljöttek értük, szó nélkül beszálltak az autóba. Az eszemmel tudtam, hogy ez a legjobb dolog, ami történhet velük, de a szívem majd’ megszakadt. Ahogy rájuk zártuk a kocsiajtót, már fuldokoltam a sírástól. Azt mondtam, soha többet ilyet, de a hivatalban nem vették komolyan. Tudták, hogy a gyászban – mert ez is egy gyászfolyamat, egy veszteségélmény – tett kijelentéseket nem szabad készpénznek venni. És igazuk lett. Aznap, amikor a lányokat elvitték az országból, jött is a következő telefon: egy, sőt két baba várt ránk.”
Zsíros kenyér, zsíros tészta
Mentek és folytatták. „A mai napig úgy vagyunk vele, ha gyerekről van szó, és a szakértői csoport úgy dönt, hogy a családunk alkalmas annak a kicsinek a nevelésére, akkor nincs min gondolkodnunk.” A veszteség és a fájdalom idővel örömmé szelídült, ha örökbe fogadói akadtak nevelt gyermekeiknek. „Nehéz percek mindig vannak – ismeri el az asszony. – Az ember alapvetően ösztönösen neveli a saját gyerekét, és bele se gondol abba, hogy amit a képzésen hall, azt nagyon komolyan kell venni. Hogy mennyire más és mennyivel nehezebb egy traumatizált csöppséget nevelni, és hogy amikor hazaviszel egy 10 hónapig hospitalizált gyereket a csecsemőotthonból, akkor a nagy szeretet és a sajnálat vajmi kevésnek bizonyul. Nagyon következetesnek és elfogadónak kell lenni. A legelső pillanattól kezdve a legutolsóig, akármeddig is van a kicsi a családban.”
A legrövidebb ideig náluk tartózkodó gyerek egyetlen estére érkezett hozzájuk. Ahogy Marika fogalmaz: „egy napig volt a családunk tagja”. Egy hideg január végi napon riasztották – hat nevelőszülő indult útnak egy nagy létszámú testvérsorért, akiket fagyhalál közeli állapotban emeltek ki a családjukból. Marikáék egy ötéves kislányt kaptak, átfázva. „Rettenetes állapotban volt. Sírt, a szüleit, testvéreit kereste. Ő lett annak a szobának az első lakója, amit Janka és Lívia távozása óta zárva őriztem. Megrendítő volt, ahogy az a pici gyerek ámult rajta, milyen szép szobában, mennyire finom ágyneműben fog aludni. Megkérdezte, megszagolhatja-e. Egy fél zsemlét bírt megenni, és amikor kérdeztem, kér-e hozzá szalámit vagy párizsit, nem tudta, miről beszélek. Egész életében zsíros kenyér volt a reggelije és zsíros tészta az ebédje. Vacsora nem mindig jutott az asztalra. Sokat beszélgettünk akkor este, mondtam neki, hogy másnap közelebb kerül a testvéreihez, és hogy csak azért hoztam el én, mert gyorsan érte tudtam menni. És hogy imádkozni fogok azért, hogy minél hamarabb hazakerülhessen. Akkor felcsillant a kis szeme, és arra kért, imádkozzunk együtt. És az a gyerek, aki nem tudta, mi az, hogy párizsi, viszont ötévesen tisztában volt vele, mi az a kamatos pénz, és hogy az apja azért van börtönben, mert elment vasat lopni, hogy nekik legyen mit enni, ez a gyerek olyan imádságot mondott, hogy végigsírtam. Azóta már nem csodálkozom semmin. Nagyon sok mindent láttam a 13 év alatt.”
FOTÓK: LAKOS GÁBOR
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!