Polcz Alaine: Teljes lényeddel, Thália Színház

 

Keresve sem találhattam volna megfelelőbb előadást írásom tárgyául a Vasárnapi Hírek utolsó, búcsúzó számába Polcz Aline műveiből összeállított színházi estnél. Polcz Alaine tanatológus, elmúlással foglalkozó pszichológus, aki maga is sokszor szembenézett a halállal, és aki derűvel tekintett vissza életére. Néhány alapmondatba összesűríthető, amit az előadás írásain és életén keresztül át akar adni nekünk egy élet tapasztalatának eszenciájaként. Polcz Alaine vallotta, hitte, mindennek oka van, és minden elnyeri idővel értelmét. Lezárulnak korszakok, hogy újak következhessenek. A kudarcok pedig más perspektívából lépcsők.

Egy ravatal áll a színen, ám ez játékot rejt, az élet játékát. (A Világjáték nemzetközi hírű játékterápiás eszköz Polcz Alaine találmánya.) Az élőket itt hagyó pedig épp ő maga, aki teázgatás közben a haláláig vezető utat meséli. Homokba helyezi múltja relikviáit, eltemeti, s elengedi őket. Polcz Alaine búcsúzik, szemlét tart s végignéz életén. A ravatal mögött három szék – a gyászolók, búcsúztatók helye, ám itt ezeken is Polcz Alaine (Gubás Gabi) ül. E szövegek, éppúgy, mint művei, tulajdonképpen párbeszédek önmagával, saját életével.

Felváltva halljuk Gubás Gabitól ezt az élettörténetet élőben és felvételről. Leginkább az elmondhatatlan (például az erőszaktétel) és a meg nem értettség részeinél szól közvetetten. Mindemellett ez is az önmagával való párbeszéd érzetét erősíti.

Finomra hangolt, érzékeny B. Török Fruzsina rendezése, amely nem a könnyebb, hatásosabb utat választja: az élettörténet traumái, tragédiái által tálcán felkínált nagy amplitúdók helyett Polcz Alaine tragédiák mentén kiérlelt bölcs derűjét választja alaptónusként. Nem lesz így katartikus a mese, sokkal inkább megnyugtató, vigasztaló. Elfogadást tanító, s áttételesen épp ezáltal mégis lélektisztító.

Gubás Gabi is az egyszerűséget választja, amin átsüthet a személyesség, a lélektől lélekig szólni vágyás ereje. Nőiessége, bársonyos hangja, nyílt, tiszta tekintete, harmóniát sugárzó lénye visz magával. Olykor konkrétan is a nézőkhöz szól, szemünkbe néz, kérdez tőlünk. Bevon történetébe s beszélgetőpartnerek leszünk. A végén pedig Teréz anyától való Az élet himnuszával ereszt utunkra.

Nem kell ismernem célomat, mert célom ismer engem – hangzik el Weöres Sándor sora. „Egész lényeddel hasonlítani és emlékezni – talán születik valami új” – végződik Mészöly Miklós idézésével az est. Akárhogy is, ahogy az előadásban is többször elhangzik, egy korszak itt most lezárul.

FOTÓ: KÁLLAI-TÓTH ANETT

 

Címkék: kritika

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!